Az európai meserégió népmeséi szerint létezik egy olyan fajta női jelenlét a világban, amely a hét szépség attribútumaival jeleníthető meg. A hétszépségű nő a testén viseli e jegyeket: a homlokán ragyog a Nap, a két melle között világít a Hold, az arcán tündöklenek a csillagok. Ha nevet, rózsát nevet, ha sír, igazgyöngyöt sír. Aranyhaja van, mely a sarkáig ér, és aranyfolyó fakad léptei nyomán.

E beszédes képek a nem is olyan régmúltban még magyarázat nélkül is jól érthetőek voltak hallgatóik számára. Kapcsolódási utakat, cselekvési és működési mintázatokat nyújtottak a nőknek a világban való eligazodáshoz, a női lét rendezettségéhez. A képek a maguk sajátos módján egy olyan nő alakját rajzolták meg, akinek egyértelmű belső útjelző fényei vannak, amelyek világosságánál biztos ismereteket szerezhet az őt körülvevő és az önmagán belüli világról. Szabadon járhatja belső mélységeit és magasságait, s mivel ismeri a külső és belső változás különböző állapotait, képes formálódni és formálni, tudatában van cselekvési lehetőségeinek. Felismerve pedig a benne rejlő erőket ‒ miközben gondolatai és egész lénye beburkolódzik a rend, a harmónia szépségébe ‒, amerre jár, ugyanezt az egyensúlyi állapotot hagyja maga után: felelősséggel viseltetik a teremtett világ iránt. Egy olyan nő alakja bontakozik ki, akinek átfogó tudása és tapasztalata van arról, mit jelent a „nőiség sajátos létmódjának kiteljesítése”, és így sérülések nélkül, könnyedén tud kapcsolódni saját belső világához, testéhez, a körülötte lévőkhöz és az őt körülvevő világhoz.

A képeket hordozó népmesék megőrizték számunkra azt a tapasztalatot, hogy a női élet felkínálja a fenti „szépségek” megszerzésének, finomodásának lehetőségét. E „hétszépséges” működési mód megtalálása és fenntartása zsinórmértékként szolgálhatott: segítséget nyújthatott az egyik női életszakaszból a másikba való átlépéshez, az életfordulók határátlépéseinek jó megéléseihez, a változásokra adott megfelelő válaszok megtalálásához.

Napjainkban nemcsak e képekhez, hanem belső tartalmukhoz, a képekben őrzött kódokhoz, cselekvési módokhoz is nehezen tudunk hozzáférni. Egyre kevésbé ismert és megélt tudás, hogy a női lét ívének egymásba fonódó életszakaszai és életfordulói vannak, s hogy az első menstruáció, a várandósság, a szülés, a menopauza testi és lelki történéseinek jó megélése mind lehetőséget kínál egy lánynak vagy nőnek a külső/belső világhoz és a testéhez való új és más jellegű, ezáltal egyre teljesebb és rendezettebb kapcsolódásra.

Hiszem, hogy a fent említett hét női „szépség” kódja kellő erőfeszítéssel ma is megnyílhat minden nő számára. Ma is kapcsolódhatnak hozzá mindazok, akik épp átélik a női lét valamely jelentős határátlépését, és azok is, akik érző és értő módon vannak jelen mellettük kísérőként. Egy másik magyar népmese képeivel élve mindannyiunknak megvan a lehetősége, hogy megmerítkezzünk minden szüléskor/születéskor (és újjászületéskor), azaz „minden hajnalban az Esthajnalcsillag tavában, ami a Hét szépség vize”.