„Azt mondják, hogy néha olyan idők járnak, amikor a remény elhagyni készül ezt a világot.

Ilyen reményvesztett időkben, a nagy tanító Baal Sém Tóv az erdőben mindig keresett egy különleges helyet és ott imádkozott. Egyszer úgy esett, hogy a falujában egy fiú megbetegedett, és ő meg akarta menteni a halálos beteg életét. Tiszta viaszból gyertyát öntetett, kivitte az erdőnek arra a bizonyos pontjára, ott egy fára erősítette a gyertyát, majd meggyújtotta. Hosszú imát mondott, és reggelre a gyermek meggyógyult.

Egy generációval később a mezricsi Nagy Maggid, a szent Baal Sém Tóv tanítványa, szintén hasonló feladat előtt állt. Valaki megbetegedett, és ő meg akarta gyógyítani. Már nem ismerte az ima titokzatos szavait, de kiment az erdőnek ugyanarra a pontjára, gyújtott egy gyertyát, majd éppen csak elmondta az imát, ahogy legjobb tudása szerint ismerte. De a gyógyítás így is sikerült.

Ismét egy nemzedékkel később a zaszovi Móse Löb próbálkozott gyógyítással. Kiment az erdőbe és így szólt: – Uram, már nem tudjuk, hogyan kell tüzet gyújtani, nem ismerjük az imát éltető titkos meditációt sem, csak ezt a helyet itt az erdőben, talán elég lesz a csodához... – És elég volt, sikerrel járt a gyógyítás és a remény... Nos, a remény is megmaradt.

Megint később amikor a rizsini Jiszráél rabbi állt hasonló feladat előtt, és az égtől várt segítséget, így szólt, székén ülve, csüggedt fejét két kezébe fogva: – Édes jó Uram, már rég nem tudjuk, hogyan kell a tüzet meggyújtani, nem ismerjük sem a megfelelő imákat, sem a csodás helyet az erdőben. Csak a történetet tudjuk elmesélni, amely erről szól... Talán ez is elég lesz a csodához... – és a legenda szerint ez is segített.

Amíg történeket mesélünk, a remény nem hagyja el a világunkat.”

Forrás: Martin Buber, Noa Baum, Rácz Péter nyomán