Minden önismereti munka célja, hogy találkozhassunk önmagunk még felfedezetlen, ismeretlen, rejtett részeivel, és ebből a találkozásból erőt meríthessünk. Ez a kapcsolódás lassan feltáruló belső erőforrásainkkal a változás lehetőségét hordozza magában: felismeréseket, új megoldási és megküzdési stratégiákat, megnyíló és kitáguló teret és időt, a múlttal és a jövővel való könnyedebb kapcsolódásunkat mindennapjainkban. Rendezettségből fakadó újjászületést – kisebb vagy nagyobb dolgainkban.

Önmagunk megismerésének sokféle módja lehet – a különböző népek hagyományaiban megőrzött népmesék a rendezettséghez való sajátos kapcsolódás által kínálják fel a külső és belső világunk megértéséhez vezető utat.

Egzisztenciális szempontból az emberi problémák, az emberi lét kérdései és az azokat kísérő lélekállapotok ugyanazok ma is, mint bármikor az emberiség története során. A bánat, a veszteség, a félelem vagy a szorongás minden valaha élt ember, mindannyiunk közös tapasztalata ‒ ahogyan a vágy is a rendre és az elért rend(ben levés) megélésének boldogsága. A képekben való beszéd – mint a népmesék egyetemes nyelve ‒ évszázadokon keresztül egyszerű és mindenki által érthető útja volt e közös élettapasztalatok megfogalmazásának és az ezekről szerzett ismeretek átadásának.

A mesekutatók kitartó munkájának eredményeképp ma már elfogadott tény, hogy a népmese nem a gyermekek, hanem a felnőttek műfaja, és ez a szemléletváltás újra a népmesékre irányította a felnőtt generációk figyelmét. S annak ellenére, hogy egyre ismeretlenebb a XXI. századi ember számára a „képekben való gondolkodás művészete”, a mesék ma is megérintenek bennünket, hatnak ránk: még ha nincs is tudomásunk az egyes történetek mögött rejlő gondolkodási és létezési módról, megtapasztalhatjuk, hogy a mesék képesek hozzákapcsolni bennünket ahhoz az egyensúlyhoz és rendhez, ami az őket létrehozó világképek sajátja.

„Valójában nem is a mese gyógyít, hanem egyrészt az a világkép, gondolkodási és létezési mód, amelynek a mese is csupán megjelenési formája, másrészt az az út, amelyet valaki önmagáért megtesz a mese bejárása során. A mesei világkép legfontosabb jellemzője a teljesség, s annak biztos tudása, hogy az ember egy nagyobb (univerzális) rendszer része. A mesék megnyitják a teljességhez vezető utat, és közben áthangolják gondolkodásunkat. Megmutatják a változás irányát és célját, s támogatást nyújtanak a rend és rendezettség kialakításához. Visszavezetnek bennünket egyfajta természetes módba és ritmusba, ami már önmagában is gyógyító. Tulajdonképpen nem tesznek mást, mint felkínálnak egy nagyszerű lehetőséget. Belépést egy másik birodalomba.”

Boldizsár Ildikó: Hamupipőke facebook-profilja, Meseterápiás esetek; Jelenkor, Bp., 2018. p.23.